2013. szeptember 4., szerda

Emlékezz rám



Epilógus

Lassan kortyolgattam a pezsgőt, közben a szememmel a vendégeket pásztáztam. Edwardnak megint nyoma veszett, ahogy az est folyamán számtalanszor. Unatkoztam, Esme a vendégekkel beszélgetett, Alice Jasperrel bujkált valahol. Rosalie és Emmett pedig el sem jöttek. Christopherre pedig az én szüleim vigyáztak. Felhajtottam a poharam maradékát, majd kicseréltem egy telire.

2013. augusztus 24., szombat

Emlékezz rám

Sziasztok!

Bocsánat, de teljesen kiment a fejemből, hogy még nem raktam fel a fejezetet! :D De észbe kaptam! Szóval jöjjön a várva várt rész! Az utolsó előtti, mert még egy epilógus hátra van, ami tőletek függ, mikor kerül fel!

Köszönöm az előző részhez kapott komikat!

Kíváncsian várom, mi a véleményetek?

Jó olvasást!
Puszi,Alice



20. fejezet

(Bella szemszöge)
A búcsú mindig nehéz, nem szeretem. Benjamin még utoljára magához vont, majd Emma-hoz lépett, akinél Christopher volt. Átvette tőle a gyereket.
- Légy jó kis fiú és vigyázz a mamádra. – magához ölelte egy pillanatra és egy puszit nyomott a fejére.
- Ben… - felém fordult, majd a kezembe nyomta Christopher-t.
- Vigyázz rá! - Lehunytam a szemem, addig nem nyitottam ki, míg nem hallottam elhajtani.
Elment. Nem beszéltünk meg semmit, a válást az ügyvédeink intézik, nekünk majd csak alá kell írni a papírokat. Mindent egybevetve békésen váltunk el. Sajnálatos módon, Ben így is sérült, megbántottam és most miattam egy darabig fájni is fog szíve. De idővel rendbe jön. És amikor ez megtörténik, újra barátok lehetünk.
~~~***~~~
Egy kerek hosszú percen át magamhoz szorítottam a kisfiamat és beszívtam a finom nyugtató babaillatát. Ennyire volt szükségem, hogy megnyugodjak és összeszedhessem a gondolataimat. Rögtön az után, hogy Ben elment, fogtam magam és Christopher-t és eljöttem otthonról. A lift megállt, majd szétnyílt. Az idetartó utón felhívtam Alice-t megkockáztatva, hogy már nem akar velem beszélni. Szerencsére felvette és még csak bocsánatot sem kellett kérnem. Ő Alice. Ha valaki tudja magáról, hogy mikor lő túl a célon, még ha utólag is jön rá, az Alice. Nem várt bocsánatot, ahogy én sem. Mindketten cudarul bántunk a másikkal. Azt mondta Edward továbbra is makacskodik, és senkit nem enged be magához, még az ajtót is bezárta. A hangja a telefonban elég kétségbeesettnek tűnt. Már várt rám.
- Bella… - tudtam, hogy bocsánatot akar kérni, hiába hunytunk szemet a dolog felett. Megállítottam és a kezébe nyomtam a fiamat.
- Szükségtelen bocsánatot kérned. Inkább vigyázz a fiamra.
- A dolgozószobában van. Gyere! – Elindult és én követtem. A dolgozószobához a nappalin át vezetett az út. Esme, Carlisle, Emmett és még Rosalie is itt volt a kis Lillian-nel. Megtorpantam. Megértően pillantásokat vetettek rám, pedig arra számítottam, hogy majd engem hibáztatnak. Mind kíváncsian lesték az Alice karjában tartott gyereket. Millió kérdésük lehetett, de nem ez volt a megfelelő alkalom ezek megválaszolására. Tovább menetem.
Előre sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom. Alice szerint sokat ivott, nincs egészen magánál. Bekopogtam.
- Edward… - Nem jött válasz. Egy árva hang vagy zaj se jelezte, hogy még odabent lenne. Pedig ez az egetlen ki és bejárat oda. – Edward, nyisd ki! – próbálkoztam egy újabb kopogással. – Kérlek, nyisd ki, hagy menjek be! – kérleltem, hátha erre reagál.
- Nem! Nem vagy itt! Nem létezel! Tűnj el! – félre beszélt. Rávágott az ajtóra, amitől megijedtem.
- Tényleg itt vagyok! Ha beengedsz, megígérem, hogy soha többet nem megyek sehová! Kérlek…
- Miért jöttél volna ide? – Muszáj valahogy meggyőznöm. Éppen ezért félretettem minden megmaradt haragom, gyűlöletem és arra koncentráltam, amit még éreztem iránta.
- Mert szeretlek! És mert… Mert elhoztam valakit, aki már nagyon régen szeretne megismerni. – Reméltem, hogy ez majd meggyőzi és elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy végre beengedjen. Semmit sem szerettem volna jobban, mint kiimádkozni abból a sötét zugból. Ahová én magam löktem. Felsóhajtottam, fáradtan dőltem az ajtóra. Edward egy ideje hallgatott és semmi jelét nem adta, hogy érdekelné, amit mondtam. Aztán hallottam, hogy a kulcs elfordul a zárban. Hátrapillantottam, bizakodva néztek rám. Esme arcán még egy halvány mosoly is átsuhant. Összeszedtem magam és lenyomtam a kilincset, majd beléptem. Nagyon sötét volt odabent, a függönyök mind behúzva, az ablakok zárva. Szörnyen festett a hely.
 - Eljöttél… – a hang a hátam mögül érkezett. Összerezzentem, amikor az ajtó becsukódott és a kulcs is elfordult a zárban. Meg kellett volna ijednem, mégsem tettem. Megindultam felé, kinyújtottam a kezem, Edward elkaptam és magához rántott. Átölelt mindkét karjával, szorosan, mintha attól félne, a szeme láttára válok köddé. – Bella…
- Edward… - csak nagyon nehezen tudtam kibontakozni az öleléséből. Ijedten markoltam a levegőt utánam. Megfogtam a kezét, meg akartam nyugtatni. A sötétben magam után húzva elbotorkáltam a kanapéig. Lenyomtam rá, majd gyorsan széthúztam a függönyöket. Edward borzasztóan festett. Alice említett valami balestet. Az arcán zúzódások nyomai látszottak és biztos voltam benne, hogy a teste többi részén is található egy-kettő. – Azonnal látnia kell egy orvosnak. – az ajtó felé indultam, de elkapta a kezem és lerántott maga mellé.
- Ne menj el! – Látszott rajta, hogy nagyon szenved. Megszakadt érte a szívem. 
- Engedd meg kérlek, hogy ellássák a sérüléseidet. Végig itt leszek. – ígértem. Edward végül beleegyezett. Felálltam és kiszóltam Esme-nek, hogy nyugodtan ide hívhatja Carlisle-t. Esmén és a többieken látszott, hogy megkönnyebbültek. Megkértem Alice-t hogy vigye és fektesse le Christopher-t a régi szobámban. Edwarddal még nem beszéltem róla és ezt nagyon lassan kell majd beadagolnom.

Carlisle megállapította, már amennyire tudta, hogy Edwardnak valószínűleg megrepedt néhány bordája és agyrázkódása is lehet. De pontosan nem tudta megmondani, mivel Edward nem engedte, hogy kórházba vigyük. Carlisle és Emmett segítségével átkísértük a hálóba és lefektettük. Vele maradtam, míg a fájdalomcsillapító hatott és elaludt.
Christopher a szomszéd szobában aludt, Alice vigyázott rá. Váltottam vele pár szót, aztán haza ment. Ledőltem a kisfiam mellé, egy darabig néztem, aztán engem is elnyomott az álom.
Reggel az üres ágy fogadott. Christopher eltűnt. Először megijedtem, hogy hová tűnhetett, de biztos csak Esme vagy valaki más vihette ki. Késő volt, már tíz óra is elvolt. Lassan összeszedtem magam és Chris keresésére indultam. A hangok a konyhából érkeztek. Maria reggelit készített. Furcsa, tegnap nem láttam. Alice is visszajött, Christopher az ő kezében volt. Mosolyogva léptem be, de a mosolyom hamar lefagyott, amikor valaki mást is felfedeztem. Edward-ot. Sokkal jobb színben volt, de fájdalmai még biztos lehetnek. Ő is azonnal észrevett. Nem tudtam eldönteni, hogy a szemében kíváncsiság vagy harag van, esetleg mindkettő. Odaléptem Alice-hez és átvettem tőle Chris-t.
 - Imádnivaló kölyök! – áradozott Alice. – Maria készített neki reggelit, de kiköpte. Azt hiszem répa volt.
- Azt nem szereti. – mondtam. Chris a hajammal játszott, nagyon vidám volt ma. Megpusziltam, azután visszaadtam Alice-nek, majd Edwardhoz fordultam. – Beszélhetnénk? – nem mondott semmit, csak elindult. Követtem. A dolgozószobában kötöttünk ki. Tegnaphoz képest hatalmas változáson esett át. Valaki rendet rakott és kiszellőztetett. Edward az íróasztalhoz lépett, majd leült. Intett, hogy én is foglaljak helyet. Olyan hivatalos volt. Gyűlöltem, amikor minden érzelmét e mögé a hideg, semmitmondó álarc mögé rejtette.
- Ben tegnap elhagyta a várost. El fogunk válni. – Egy percre mintha kiesett volna a szerepéből és meglepődöttség suhant volna át az arcán. Talán még egy mosoly is. – Nem én akartam így, ő hagyott el engem. Jobban ismer, mint én saját magam. Edward…
- Szép gyerek. Illene gratulálnom. Ben-nel biztos nagyon büszkék vagytok rá.
- Nem érted.
- Mit? Mit nem értek? És Ben csak így itt hagyta a fiát?
- Nem Ben az apja! – felpattantam és az ablakig menekültem. – Christopher nem az ő fia. – Ekkor Edward átszelte a távolságot köztem és közte és megragadta a karomat.
- Hogy érted, hogy nem az ő fia?
- Te vagy az apja. – Erősebben szorította a karomat. Fájdalom és harag villant a szemében. Mostanra már megbánta, hogy akkor ezt a döntést hoztam, de akkor helyesnek véltem. Azt hittem Edward nem szeret, ráadásul nagyon csúnyán elbánt velem. Úgy véltem nem érdemelné meg, hogy a babám apja legyen.
- Hogy tehetted?
- Sajnálom… – Folytak a könnyeim. Edward elengedett, majd kiviharzott egyedül hagyva a bűntudatommal. Utána szerettem volna menni, de tudtam ilyenkor jobb hagyni. Letöröltem a könnyeimet és visszamentem a konyhába. Alice és Maria csendben ülte, mintha ők is ott lettek volna, mintha nekik is lenne megbánni valójuk. Christopher egyre nyűgösebbé vált így átvette Alice-től.
- Majd megbékél. Biztos sok lehetett egyszerre.
- Ezek után szóba se áll majd velem. Eltitkoltam előle Christopher létezését. – Megint késztetést éreztem arra, hogy bőgjek. Alice megértően pislogott. Megsimogatta Chris fejét, majd felállt és elköszönt. Jasperrel volt programja. Maria reggelivel kínált, de egy gombóc volt a torkomban, az evés nem ment volna. Úgy véltem elég időt adtam Edward-nak. Christopher-rel a karomban mentem utána. Féltem, hogy annyira megutált, hogy elment. Végül megtaláltam. A hálóba menekült. Az ablaknál állt háttal nekünk. Amikor becsuktam az ajtót megfordult. A tekintetét csak is a karomban nyugvó kisfiúra irányította. Ő egy tapodtat sem mozdult, de én igen. Pontosan előtte álltam meg, alig egy karnyújtásnyira.
- Ő itt Christopher. – én is inkább őt néztem. Képtelen voltam Edward szemébe nézni.
- Akkor most már kvittek vagyunk? Megbosszultad minden ellened elkövetett tettemet?
- Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, már Ben menyasszonya voltam.
- Akkor is el kellett volna mondanod, a fenébe! Akkor minden másként alakulhatott volna. Összeházasodunk és…
- Nem mentem volna hozzád. Akkor nem lettünk volna boldogok.
- És most? Tényleg elváltok?
- Igen. Ben belefáradt, hogy nem szeretem úgy, ahogy kellene. Elengedett.
- Akkor összeházasodunk. Christopher, ő…
- Nem Edward! Nem megyek hozzád feleségül. Nem kell elvenned csak, mert van egy közös gyerekünk. 
- Azért fogsz hozzám jönni, mert szeretlek!
- Mi?
- Szeretlek Bella. - kinyújtotta a kezét megérintette Christopher arcát. érdeklődve figyelte az új ismerőst. Nevetve kapálózott Edward felé. – És van egy közös gyerekünk… - Én hallottam, de még nem fogtam fel, amiket mondott. Azt mondta, hogy szeret? Nem tudtam, mit mondani, lefagytam. Annyira hihetetlen az egész. Edward elvette tőlem a gyereket.
- Mit mondtál az előbb?
- Hogy van egy közös gyerekünk. – vigyorgott.
- Előtte! – Edward komolyan a szemembe nézett, majd egy lépéssel közelebb jött, fél kézzel átfogta a derekam és magához vont.
- Szeretlek Bella! Mindennél jobban szeretlek! És azt szeretném, ha Christopher-rel együtt visszaköltözném hozzám!

~~~***~~~
Edward valami különlegessel készül. Érzem, mert semmit sem volt hajlandó elárulni, csak annyit, hogy hétre el kell készülnöm és azt a ruhát vegyem fel, amit az ágyon hagyott. Egésznap nem láttam, így még kideríteni sem volt esélyem, mi ez a nagy titkolózás. Christopher sem volt itthon, mert Rose-nál volt Lillian szülinapi partiján. Emmett kitett magáért és olyan hercegnős partit szervezett a lányának, hogy az csak, na. Rose büszke volt a férjére, aki mivel a következő babájukat várja, és sajnos nagyon kell vigyáznia magára, nem vehetett részt a szervezésben.
Pontban hét órakor Maria jött értem, hogy Edward a nappaliban vár és már nagyon izgatott. Ha nincs akkora sarka a cipőmnek, amekkora futva teszem meg az utat. Amióta kibékültünk és együtt élünk, mint egy család, sokkal boldogabbak vagyunk, mint előtte bármikor. Egyelőre nem esett szó házasságról, szerintem Edward is érzi, hogy még nem állok készen ekkora lépésre. Az, az igazság, hogy félek, már annyiszor megégettük magunkat és annyi bánatot okoztunk egymásnak, hogy egyelőre fel sem merült. Edward talpig szmokingban várt, remekül illett az én sötétkék, földig érő estélyi ruhámhoz.
- Gyönyörű vagy! – elengedtem a fülem mellett a bókot és inkább a karjába simultam. Csókkal üdvözöltük egymást. Mély, tiszta szerelmes csók volt, egyre szenvedélyesebbek lettünk. Edward vetett véget a csóknak. Finoman eltolt, majd a csibészes mosolyával végig mért. Szokás szerint fülig pirultam, mint máskor, ha így nézett rám.
- Miért ez az egész? – kíváncsiskodtam.
- Időben megtudjam, hölgyem! – a karját kínáltam, amit kérés nélkül elfogadtam. Nem mentünk messzire, csak az étkezőbe, ami egy csomó mécsessel és gyertyával díszítettek. Az asztal gyönyörűen meg volt terítve. Edward kihúzta nekem a széket. Talpig úriember.
- Szóval, miért csinálod?
- Mert ma kimondták a válásod. Végre szabad vagy! – mosolyogta. Igaz! Ma hivatalosan is elváltam Benjamin-tól. Szabad voltam. Egy hónapba telt mindent elintézni. – És mert végre szeretnék feltenni neked egy kérdést. Egy párszor már feltettem, és mind a kétszer igent mondtál, de egyik sem tartott hosszú ideig. Azt remélem harmadszorra végre sikerül! És örökre szól, majd!
- Edward…
- Bella, a világ legboldogabb emberévé tennél, ha hozzám jönnél feleségül!

2013. augusztus 23., péntek

Emlékezz rám (RÉSZLET)



(...)
- Mert szeretlek! És mert… Mert elhoztam valakit, aki már nagyon régen szeretne megismerni. – Reméltem, hogy ez majd meggyőzi és elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy végre beengedjen. Semmit sem szerettem volna jobban, mint kiimádkozni abból a sötét zugból. Ahová én magam löktem. Felsóhajtottam, fáradtan dőltem az ajtóra. Edward egy ideje hallgatott és semmi jelét nem adta, hogy érdekelné, amit mondtam. Aztán hallottam, hogy a kulcs elfordul a zárban. Hátrapillantottam, bizakodva néztek rám. Esme arcán még egy halvány mosoly is átsuhant. Összeszedtem magam és lenyomtam a kilincset, majd beléptem. Nagyon sötét volt odabent, a függönyök mind behúzva, az ablakok zárva. Szörnyen festett a hely.
 - Eljöttél… – a hang a hátam mögül érkezett. Összerezzentem, amikor az ajtó becsukódott és a kulcs is elfordult a zárban. 
(...) 

MA VAGY HOLNAP FELKERÜL!  
ATTÓL FÜGG, MIKOR SIKERÜL BEFEJEZNEM!

2013. augusztus 12., hétfő

Emlékezz rám

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást! :) Köszönöm a komikat! Most kíváncsian várom, kinek hogy tetszett!
Megsúgom, hogy az epilógussal együtt már csak két fejezet van hátra
Hamarosan jön a folytatást!

Jó olvasást!
Puszi,Alice



19. fejezet
A csók nem tartott sokáig, mert amit lehetőségem nyílt rá ellöktem magamtól. Amikor újból próbálkozott megütöttem. Persze az én erőm az övéhez képest semmi volt, az ütés valószínűleg annyira fájhatott, mint egy simogatás.
- A bocsánatom kell? Hát akkor változz meg! Mert így soha nem kapod meg! Erőszakkal nem! – hátat fordítottam, muszáj volt lenyugodnom. Reszkettem az idegességtől. A csóktól. Márt attól reszketés fogott el, ha csak rám nézett. Visszatartottam a sírást, nem akartam ennél is jobban kiborulni. 
- Kit áltatsz? Soha nem fogsz megbocsátani, bármit teszek! – most már ő is dühösen kiabált. De most nem rám volt mérges, hanem saját magára. Legbelül ő is tisztában volt azzal, hogy az egészről csak is saját maga tehet, magának köszönheti az egészet. Abban is biztos voltam, hogy ha tehetné, visszacsinálná, de mostanra már ez sem számít. Nem elég.
- Akkor miért nem adod végre fel? – megfordultam és a szemébe néztem. – A megbocsátást nem lehet senkiből sem kierőszakolni. Ha meg is bocsátanék, többé képtelen lennék bízni benned. – talán belátta, hogy igazam van, mert a telefonért nyúlt. Leszólt, hogy beragadtunk a lakosztályba és küldjenek valakit.
 A maradék együtt töltött időben egyikünknek sem volt kedve beszélgetni. Edward a lakosztály másik végében húzta meg magát, míg én az ágy szélén ülve vártam, hogy végre szabadon távozhassak. El akartam felejteni a ma estét, kiűzni magamból minden érintést, a csókjait. Amikor végre kinyílt az ajtó, két idegen fickó lépett be. Felálltam, felkaptam a táskám és kifelé igyekeztem. Hátra sem nézve léptem ki a folyosóra. Alig tettem meg pár lépést, amikor egy kéz a karomra fonódott. Felsóhajtottam, de nem rántottam el a kezem.
- Maradj itt! Maradj velem! Válassz Engem! – lassan néztem fel a bánatos szürkéskék szemekben, amiben annyi volt a kétségbeesés, a fájdalom, hogy a szívem szakadt meg, mégis erős maradtam. A kezem az övére helyeztem, finoman, szinte simogatva toltam el.
- Tanulj meg nélkülem élni! Én megtanultam nélküled, és hidd el később, ha már nem fáj annyira, találsz valakit, akit szerethetsz. Csak változz meg, kérlek! – elengedtem. Olyan volt ez, mint egy fájdalmas soha viszontlátás. Ennyi volt, most láttam utoljára. Vége volt. Valahogy rátaláltam a kijáratra, de arról fogalmam sincs, hogyan jutottam haza. Most minden annyira lassúnak, monotonnak tűnt. Gépies mozdulataim már engem is halálra rémítettek, az arcomon semmiféle érzelem ült. Se egy könny, se fájdalom. A ház üres és csendes volt.  
Az első könny akkor jött, amikor a szobám ajtaját betettem magam mögött. A hátam a fának vetettem. A tenyeremet a mellkasomra szorítva próbáltam visszatartani a fájdalmat, ami a szívemből indult, majd szép lassan az egész testemben elterjedt. Ha eddig nem volt biztos, mostanra az lett. Valóban vége, elvesztettem és soha többé nem láthatom, mert a vele is van annyira fájdalmas, mint a nélküle. Christopher az egyedüli, ami majd rá emlékeztet, egy darab belőle. És a gyűrű, amit nekem adott, amit az óta is féltve őrzök. Letöröltem a könnyeimet és az ágy melletti kis szekrényhez léptem. Kihúztam a fiókját, de a kis fekete doboz eltűnt. Kétségbeesetten keresni kezdtem. Mindent felborítottam, egyszerűen sehol sem találtam, pedig úgy emlékeztem a fiókba tettem. Az asztalról sorban hullottak le a tárgyak, a parfümös üvegek felborultak, kiömlött belőlük a finom lötty. Rettentő felfordulást csináltam, végül a szoba közepén összeestem. Sírtam, ahogy bírtam, a lelkem is kisírtam azon az éjszakán. Csendben, magamban, hogy senki se hallja. Az életem pokollá vált abban a percben, hogy megismertem Őt. Az eszem mindig figyelmeztetett, de a szívem az első pillanatban megszerette. Átkoztam a percet, amikor találkoztunk, és amikor belészerettem.

A napok csak vánszorogtak, Ben végre haza jött. Látta rajtam, hogy történt valami, azonban erről nem voltam hajlandó beszélni. Ben gyanította, hogy az Alapítványi Esten történt valami, ami ennyire megváltoztatott. Az újságban is megjelent egy cikk, sőt még egy kép is volt benne, amikor Edwarddal táncolok. Ben szinte tombolt, még soha nem láttam ennyire kivetkőzni önmagából. Akkor először veszekedtünk. Nála most telt be az a bizonyos pohár. Elintézte, hogy a lehető leghamarabb átköltözhessünk Londonba. Eszembe se állt vitába szállni, meg voltam győződve arról, hogy ezt kell tennem.
Éppen, hogy sikerült átvészelni minden egyes napot, jött a következő csapás. Cat meglátogatott. Először nem akartam fogadni, de addig erősködött, míg hajlandó voltam beszélni vele.  Elmesélt mindent, egyszerűen a képembe vágta az igazságot. Elmondta, hogy pénzt fogadott el Edwardtól a hallgatásáért cserébe. Még egy pofon, amit rezzenéstelen arccal tűrtem. Fogalmam sem volt Cat, mit várt tőlem? Egyáltalán nem értettem, miért mondta el mindezt. Már semmin sem változtat. Amikor arra kért bocsássak meg, elküldtem. Képtelen voltam most ezzel is törődni, vagy egyáltalán gondolkodni. Még egy ember, akiben bíztam és elárult. Komolyan azt hiszem már nincs senki, akire számíthatnék.
Egyre jobban közeledett a határidő, amikor is itt hagyjuk ezt a várost és új életet kezdhetünk egy másikban. Egy részem örült, egy másik részem pedig rettegett az újtól, félt, hogy a boldogság már soha nem talál rám.
Ben az irodában volt, hogy mindent végleg elrendezhessen. Szerencsére ehhez nem kellettem és egy eltölthettem egy kis időt kettesben a fiammal. Christopher-rel játszottam a kertben. Annyira ideges voltam, hogy szükségem volt néhány órára, amiben semmi más nem jár a fejemben csak a fiam. Nyugalomra vágytam, kikapcsolódásra, és azt egyedül Chris az én külön béke és nyugalom szigetem adhatta meg. Azonban ezt a kis nyugalmat is megzavarta valaki.
- Bella, azonnal beszélnünk kell! Edward… – néhai barátnőm rontott ki a terasz ajtón. A látottak belé fojtották a szavakat. Felvettem Chris-t és Alice felé fordultam.
- Mit keresel itt? – meredtem dühösen a mögötte álldogáló és sajnálkozó képet vágó házvezetőnőre. Ezerszer megmondtam neki, ha keresnek, szóljon, mielőtt bárkit is beenged.
- Kérlek, menj el! Nem látlak szívesen az otthonomban!
- Bella, neked… Neked… Ő kicsoda? – Közelebb lépett. Elhúzódtam, amikor meg akarta érinteni Chris-t.
- Menj el! Hagy engem békén! – hátat fordítottam neki. Chris kezdett nyűgős lenni, itt volt az ideje a délutáni alvásnak. Emma éppen jókor bukkant fel, elvette tőlem a kicsit. Elvitte, hogy lefektesse. Alice továbbra sem ment el.
- Beszélnünk kell! Edward… - még az előtt leállítottam, hogy többet mondott volna.
- Nem akarom tudni. Bármi is van vele nem az én ügyem.
- Még soha nem láttam ilyennek a bátyám. Semmi sem érdekli! Kérlek, te vagy az egyetlen, akire hallgatna! Kérlek, csak beszélj vele! Félek, hogy baja esik.
- Nem kérlek többször, hogy hagyd el a házam! Ha továbbra se vagy hajlandó megtenni, kidobatlak!
- Kérlek, nem lehetsz ennyire kegyetlen!
- Akkor milyennek kéne lennem? Kedvesnek? Megértőnek? Megbocsátónak? Nagyon elegem van abból, hogy egyikőtök sem képes mérlegelni a tettei súlyát, hogy minden disznóság ellenére, amit velem tetettek én vagyok a kegyetlen! Jogom van ilyennek lenni, ahogy ahhoz is jogom van, hogy eldöntsem, megbocsátok-e vagy sem! Most pedig, utoljára kérlek, menj el! – egyszerűen kitört belőlem. Nem én vagyok a gonosz ebben a történetben. Edward rengeteg kíntól megkímélhetett volna bennünket, ha az elejétől kezdve az igazat mondja, de nem tette. Itt az ideje, hogy vállalja a következményeket. Talán emiatt vagyok képtelen megbocsátani. Azt hiszi, hogy ha kiejti a száján, hogy sajnálja a dolgok rendeződnek, és minden rendbe jön. Egy sajnálom soha nem lehet elég! 
- Jól van! Elmegyek. De előtte elmondom, hogy a bátyám tegnap hazafelé balestet szenvedett és nem hajlandó elláttatni a sérüléseit. Otthon vedel és az égvilágon senkit sem enged közel magához! – Alice szavai savként égettek.
- Nem az én dolgom! – összeszorítottam a fogam, féltem más különben felsikoltanék, és azonnal odarohannék. Nem az én ügyem - ezt mondogattam magamban. Alice csalódottan rázta meg a fejét, aztán kihúzta magát és elrohant. Leroskadtam az egyik székre. Potyogtak a könnyeim, egyszerűen nem bírtam abba hagyni. Mindenek ellenére aggódtam Edwardért és nem akartam, hogy bármi baja essen. Viszont semmit sem tehettem érte. Nem mehetek oda, nem lehetek mellette, semmi jogom hozzá. Egyébként sem lennék képes rá. Ben nem ezt érdemli és én sem. Christopher-rel sem tehetem meg.
Nagyon sokáig kint maradtam és csak sírtam. Mielőtt Ben megérkezett, a szobámba, rendbe szedtem magam és eltűntettem minden sírásra utaló nyomot. A hangom kissé rekedten csengett, de ezt könnyen kimagyarázom, azzal, hogy megfáztam.
 - Szépségem!  - Ben arca felragyogott, küldtem felé én is egy mosolyt. Majd megfogtam a felém kinyújtott kezét. – Szörnyen sápadt vagy. Jól érzed magad? – aggódva simított végig az arcomon. Bólintottam, mert ha beszélnem kellett volna, biztosan elsírom magam. – Minden készen áll, holnap neki is állhatsz a csomagolásnak. Csak a legfontosabbakat. A többit ott megvesszük. – bevezetett a dolgozószobájába. Az asztalához sietett, én az asztallal szemközt elhelyezett párnázott székek egyikében foglaltam helyet.
- Drágám… - Ben az asztalnak dőlt előttem. Lehajolt, hogy az arcunk egy vonalban lehessen. - Történt valami?
- Nem. – mosolyogtam. – Holnap neki állok a pakolásnak. – álltam fel, a mozdulat során szédülés tört rám. Ben idejében elkapott, belé kapaszkodtam. Ismertem annyira a férjem, hogy tudjam, nem fogja annyiban hagyni és ki akarja hívni az orvost, vagy engem akar elcibálni hozzá. Pedig csak arról volt szó, hogy nem alszom valami jól, szinte semmit és az egészálló napos sírás sem tesz jót. Viszont az utóbbiról nem igazán szerettem volna szint vallani, mert akkor még nagyon sok más mindent is el kellett volna mondanom. Nehezen meggyőztem Ben-t, hogy a pihenés majd segít. Felkísért a hálószobámba, egészen addig mellettem maradt, míg el nem aludtam.
Másnap neki álltam összeszedni azokat a dolgokat, amiket magunkkal viszünk Londonba. Az éjjel rémálmok gyötörtek, nem aludtam valami jól. Fáradtan ébredtem, semmi energiám nem volt.
Késő délutánra végeztem, már csak Ben dolgozószobája volt hátra. Éppen bent volt és telefonált. A papírok szanaszét hevertek az asztalon, a széf ajtaja is nyitva volt, a földön előtte pedig szintén papír halmaz. Ben félig felém pillantott, a szokásos mosolyát küldte felém, majd minden figyelmét a telefonálónak szentelte. Elsőnek az asztalon tettem némi rendet, aztán felvettem, ami a földre esett. Vissza akartam tenni őket a széfbe, amikor akaratlanul is, de megpillantottam benne azt a dobozt, amiben az a gyűrű volt, amit még Edwardtól kaptam, amit azon az estén sem találtam már a szobámban. Érte nyúltam, kivettem és felnyitottam a dobozt. Ben elvette tőlem és nem szólt. Elvette. Amikor megfordultam már nem telefonált, engem nézett.
- Hogy került hozzád? – szegeztem neki a kérdést.
- Camilla… - tette felém egy lépést. A másik kezemmel jeleztem, hogy álljon meg.
- Te bementél a szobámba és elvetted? – újból feltettem a kérdést.
- Igen. – felelte.
- Miért?
- Mert azt mondtad elfelejted, hogy megpróbálsz belém szeretni. De amikor egyik éjjel bementem láttam, hogy azt az átkozott gyűrűt szorongatod és sírsz. Rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogsz engem szeretni. Azt hittem, ha elviszlek a közelből, akkor esélyem lesz elnyerni a szerelmed. Tévedtem. Szépségem, nem vihetlek magammal.
- Nem. – már nem kaptam levegőt, a szoba forgott körülöttem. Le kellett ülnöm, mert a lábaim olyan szinten elgyengültek, hogy nem sokáig lettem volna képes tartani magam.
- Mindketten csak szenvednék a másik mellett. Váljunk el!  Hagy adjam vissza a szabadságodat!
- Ben…
- Tudom. Tudom, hogy szeretsz, és nem akarsz fájdalmat okozni. Váljunk el és legyünk azok, amiknek mindig is maradnunk kellett volna. Amik most is vagyunk. Nagyon jó barátok. – potyogtak a könnyeim. Ben magához ölelt és addig a karjában tartott, míg meg nem nyugodtam. Megcsókoltam. Nem tolt el. Ez volt a búcsú.

(Edward szemszöge)

Már nem éreztem semmit. A testem teljesen elzsibbadt, bizonyára az elfogyasztott alkohol mennyiségnek köszönhetően. Bella nélkül semminek sincs értelme, legfőképpen annak, hogy éljek. Alice már két teljes napja a nyakamon lóg, próbál rávenni, hogy orvoshoz menjek, vagy legalább azt engedjem, meg hogy apa ellásson. Egyszerűen nem képes felfogni, hogy senkit sem akarok látni! Egy órával ez előtt megint a szememre vetett egy csomó dolgot, kiabált, kioktatott. Megelégeltem, egyszerűen kihajítottam. Bezárkóztam a dolgozószobába és senkit sem engedtem be. Pedig rengetegen be akartak jutni, hogy jobb belátásra bírjanak.
- Edward… - kopogtak. Azt hittem egy újabb nem kívánatos személy akar előadást tartani, de ez a hang… Halálomban is megismerném. Felpattantam a székből, amennyire képes voltam eltámolyogtam az ajtóig, neki dőltem. – Edward, nyisd ki! – féltem, hogy csak képzelem, és senki sincs a másik oldalon. – Kérlek, nyisd, hagy menjek be.
- Nem… Nem vagy itt. Nem létezel! Tűnj el! – rávágtam az ajtóra.
- Tényleg itt vagyok! Ha beengedsz, megígérem, hogy soha többet nem megyek sehová! Kérlek…
- Miért jöttél volna ide? – még mindig nem hittem el, hogy ez a valóság.
- Mert szeretlek! – felkaptam a fejem. Még egyszer hallani akartam. Éppen kérni szerettem volna, hogy mondja újra, amikor folytatta. - És mert… Mert elhoztam valakit, aki már nagyon régen meg szeretne ismerni.